Borúra derű

2012-11-28 Szerda

Pont tegnap volt, hogy panaszkodtam nektek az unalom miatt. Na a mai nap rácáfolt rendesen.
Még tegnap este kaptam Mesitől egy üzenetet, hogy meglátogatna a mai nap valamikor. Igazából nem tudtam mit mondjak neki, délelőttöt vagy délutánt, mert a doktornővel megbeszéltük, hogy ma meg leszek lumbálva és gondoltam ne akkor jöjjön látogatni Mesi, amikor csak egy darab szalonnaként fekszem sz ágyon, várva a kötelező pihit lumbálás után. Végül a délelőttöt mondtam, mert az tűnt nyugisabbnak.
Meg is jött Mesi és hozott finom túró rudit, meg szilvalekvárt, meg adventi naptárat is. Bizony, kaptam egy meglepi adventi naptárat, amit majd vasárnap nézhetek meg először. Nagyon szép színes lapokból áll, kvázi olyan, igazi naptár, csak szebb. Ja és persze jókat beszélgettünk. Kár hogy olyan hamar vége lett a trécsinek, mert nekem már kellett készülnöm a délutánra. Ezúton is szeretnék elnézést kérni Mesitől.
Ja, és ha esetleg tudtok munkát egy talpraesett, empatikus az emberekhez és a gyerekekhez nagyon értő leányzónak preferáltan részidőben, akkor gondoljatok Mesire is, mert ő most Andorás cseperedésével párhuzamosan elkezdett munkát keresni és ugyanazokkal a gondokkal küzd, mint a legtöbb szülés után elhelyezkedni kívánó nő.
Na, de vajon mi lehetett a délutáni műsor? Mi lehetett ilyen fontos? Hát kérlek alássan, dolgoztam! De tényleg! igaziból!
Még délelőtt felhívott Lencse Zoli, hogy volna-e kedvem megbeszélésre menni délután és szakértőt játszani termékkatalógus témában. Erről a témakörről annyit kell tudni, hogy ez a kedvencem és mellesleg értek is hozzá (talán). Nagyon jó volt megint dolgozó embernek érezni magam, egy ügyfél valós problémáit hallgatni, elképzelni a megvalósítását. Szuper jó volt, pillanatok alatt kiszedett a tespedtségemből. A munka része jó volt, de a teherbírásom nem a régi. Mint megtapasztaltam, jelen állapotomban nem igazán tudok hosszú órákon át koncentrálni, dolgozni. Az ügyfél-megbeszélés egy pontján nagyon úgy éreztem magam, hogy még szerencse, hogy jó stabil szék fog közre, mert menten lefolyok a székről. Leesett a vércukrom. Számítottam valami hasonlóra és egy tartalékba vitt üdítő segítségével sikerült kibírni a megbeszélés végéig, de mindenesetre legközelebb csokival és üdítővel felszerelkezve megyek ilyen eseményre, mert nagyon rossz érzés. Pedig épp indulás előtt ebédeltem, pont azért, hogy ne legyen gond, de úgy tűnik most túl gyors az emésztésem és mindig szolgáltatni kell neki alapanyagot, amit emészthet.
Akárhogy is, jó volt, érdekes volt, és úgy éreztem, hogy tényleg tudtam hozzáadni a megbeszéléshez, nem csak ballasztnak voltam jó.
Ez a kis életszerű feladat fel is dobott, még most is az ügyfél felé való prezentálhatóságon jár a fejem, mert pénteken elő kell adjuk a menedzsmentnek.
Amikor hazajöttem, azonnal aludnom kellett, mert kimaradt a napközbeni alvásom. Két órát aludtam egyhuzamban, szerintem többet is aludtam volna, ha nem ébreszt fel az esti ügyeletes.
Akárhogy is, ma már lemaradtam a lumbálásról, mert túl későn jöttem vissza. Holnap talán már azt is letudjuk és akkor minden kezelést lezárunk, ami a mostani cuklis első felében elő volt írva.

Pici falatonként rágcsál az unalom

2012-11-27 Kedd

Mára nem csak a nap sütött ki és zavarta el a kilencedik kerület félhomályát. Merthogy az is megtörtént és felettébb jól tette. Hanem szép lassan a kezelésem nyomai is eltűnőben vannak a vérképemből és az életemből. Persze vérképet magam még nem tudok olvasni, ahhoz kell egy doktornő meg az általa is igénybe vett apparátus, akik meggyőzően tudják azt állítani, hogy már nincs metotrexát a bőröm alatt. De jobban is éreztem magam. Már nem úgy jön ki belőlem a végtermék, mint sörétes puskából az ólom, hanem szép feldolgozott gesztenyepüré formájában távozik. (Elnézést kérek az olvasóktól, amennyibe finnyás ízlésüket sértené ezen részletek naturális közlése) A fejemben már nem zsonganak a darazsak, bár azért nem ma fogom megnyerni a matematikai diákolimpiát sem, mert agyamnak egy órányi nyüsztetése után akkorát kellett aludnom, hogy csak na. Rászántam ugyanis magam, és utána néztem annak, hogyan változnak a banki tranzakciós díjak januártól.
Nade! mielőtt még letérnék az eltervezett útról és a banki összehasonlításom pikáns részleteit boncolgatnám, inkább visszatérek az eredeti helyzetleíráshoz. Ezek szerint alig a méreg beadását követő harmadik napra már nem látnak mérget bennem a vérképelemzők és én is majdnem embernek érzem magam. Azért csak majdnem amiért Pinokkió sem volt ember igazán, míg azzá nem változtatták. Kicsit úgy érzem, mintha az ízületeim nem is az enyémek volnának, csak szükségmegoldásként szerelte volna az égi bábos a helyükre őket. Nem tudom mi történik velük. Az izmaim még köszönik jól vannak, mert naponta 4 kört sétálok, és azt szeretik. De az ízületek másképp látják a dolgot. Olyan érzés őket használni, mint amikor kezd kifogyni a motorból az olaj és egyre jobban csörög-zörög és bűzlik az autó. Köszönöm igen, volt szerencsém kipróbálni, amikor még egyszer a múltban a rettenthetetlen Daihatsu (kinek a neve Világjáró) egyszer meghibásodott. Szóval kicsit nehézkesek, kicsit fájnak, de azért megy a zekér. Zekér. Igen zekér, ilyen ínséges időkben spórolunk a bitekkel és a kedves olvasóra bízzuk a megfejtést. Úgyis sokan szeretik a rejtvényeket.
Szóval jó vagyok csak az a fene hasfájás ne volna. Na, az simán ráver az ízületeimre. No nem mintha örülnék, hogy püfölik az ízületeimet. Fáj a hasam reggel, fáj este. Remélem megnyugszik lassan, most hogy már a nagytiszteletű labor is megizente, hogy nincs több méreg bennem.
Most hogy jól kipanaszkodtam magam jöjjön egy kis rejtvény. De ez már igazi. Tessék-lássék ez itt egy olyan kódolási, titkosítási metódus, amit már Caesar is használt a maga idejében a küldöncök néha így vitték az üzeneteket. Most olvastam egy könyvet, mely a Kódkönyv címet viseli és a rejtjelezők és a rejtjelfejtők évezredes harcát mutatja be, valóságos felnőtt mese ez. Hogyan kellett egyre erősebb és erősebb kódolási megoldásokat választani, hogy elrejtsük mondandónkat az avatatlan szemek elől. Tehát a titkos üzenet:
CBMU, CFOEATJ, AFUJ
(Megfejtés a blogbejegyzés alján olvasható. Annyit segítek, hogy minden betű helyett egy másikat használtam egy egyszerű szabály szerint. Próbáld meg megfejteni, mielőtt tovább mész!)

Na, de visszatérve a bloghoz és a jelenhez. Hogy hogy vagyok? Kösz, jól vagyok. Mi történt ma? Semmi. Kaptam még lúgos vizet, nehogy elsavasodjak a szerektől. Elméletileg holnap már nem lesz rá szükség. És a vesevédő (Kalcium-furoxán, vagy valami hasonlóan szép nevű dolog) is ma járt nekem utoljára, így holnaptól nem kapok semmit infúziósan. Na mi következik ebből? Tudom, hogy már rá is jöttetek! Az, hogy holnap megint mindent meg fogok tenni azért, hogy hazaengedjenek egy-két napra. Persze nem élem bele maga túlzottan, mert jobb a kellemes meglepetés, mint a kegyetlen pofára esés.

Közben meg persze egész nap unatkozok. Már beleuntam a film- és sorozatnézésbe is, mert mostanában azokat fogyasztottam kilószámra. Most egy kis szakirodalommal meg egy regénnyel kárpótolom magam, ezeket olvasgatom. Különben is jobb a szemnek a papírról való olvasás! Közben sokat alszom, mert a testem, szemem kívánja a nyugalmat.
Szóval lehet hogy holnap már nem alszom itt, de ki tudja? Meglátjuk.
Mesi bejelentkezett holnap délelőttre, így legalább lesz beszélgetőtárs. Ja és tényleg, meg ne feledkezzek róla, ott volt tegnap Mama, hozott nekem ennivalót és jókat beszélgettünk.

Még egy apróság. Ma azzal töltöttem a kevés józan és gondolkodó időmet, hogy megnézzem hogyan alakulnak a banki költségeink a jövő évtől. A tranzakciós adó miatt ugyanis nagyobb ugrás várható.Általános szabályok nincsenek, mindenkinek magának kell utánanéznie, hogyan alakulnak a díjak az ő számlacsomagjában.




A megoldás:
BALU, BENDZSI, ZETI
A cézár-kód minden betűt az ABC-ben valahány karakterrel eltolt párjával helyettesít. Itt minden betűt az eggyel után következővel helyettesítettem (pl. A=>B), kivéve a Z-t, amit A-val helyettesítettem. A zavarok elkerülése végett angol ábécét használtam, mert a magyarban vannak több betűs hangok is.

Szünet

2012-11-25 Vasárnap
Végül hosszas előkészítés után csak tegnap 10:30-kor indult el az első, 24 órás infúzió. Amint az lement el is indítottak egy kétórásat a második szerrel. Közben folyamatosan mérték a súlyomat (nehogy elvizesedjek), mértem a vizelet PH-ját (nehogy elsavasodjak). Szóval volt itt minden. Természetesen ilyenkor többé-kevésbé ágyhoz van kötve az ember. Technikailag ugyan mehetsz ahova akarsz, de nem valami kényelmes dolog egy nehéz és jól megpakolt mobil állvánnyal krosszozni a folyosón. Ráadásul annyira zörög ilyenkor a szerkezet, hogy lehetetlen bárkivel is szóba állni, előbb meg kell állni, megvárni, míg elől a visszhang a folyosón és utána szólni a másikhoz.
Amúgy lényegében jól vagyok. Amint lement ma a kezelés (utólagos vizezésekkel együtt ez 4 körül volt ma), már mentem is sétálni. Voltam két kört. A második kör végére már teljesen ki voltam tikkadva. Aludtam is egy nagyot, amikor visszaértem. Majd megnéztem egy filmet és most este voltam megint két kört. Fontos a mozgás, nem csak azért, mert másfél napig ágyhoz voltam kötve, hanem leginkább azért, hogy ne épüljek le az ittlét alatt. Az szokta ugyanis a felépülést meghosszabbítani, hogy a szobanövény életmód (hívhatnám kórházkonform életmódnak vagy betegségtudatos állapotnak is) következménye, hogy leépülnek az izmaid és hosszabb tartózkodás esetén az inaid is.
Jót, finom szendvicset ettem vacsira és egyelőre még bennem van, ami jó hír, mert az előző két napban a mérgezés hatására semmi sem bírt bennem maradni tartósan.
Ami állandó, az dongók zsongása a fejemben, fejfájással spékelve és persze szellemileg nem vagyok nagy magasságokban. Ennek demonstrálására elmondanám, hogy ma megnéztem 4 epizódot a terápia című sorozatból és két filmet is. Most az kapcsol ki, ha ész nélkül nézem sorra a lükébbnél lükébb filmeket, amiből persze nem tanulok semmit és még különben nem is nagyon szórakoztatóak, de lekötik a figyelmemet és ennyi most elég. Egy szobanövény nem a fejlődéséről gondolkozik, meg az élet nagy dolgairól.
A közeljövőben várható még egy lumbálás, aztán két hétig semmi, de semmi kezelés. A sejtszámaim függvényben még talán haza is mehetek majd.

Kezdődik

2012-11-24 Szombat

Végre megjöttek az eredmények és tegnap már bele is kezdtek a következő kezelési ciklus előkészítésébe.
A jó hír az, hogy a levett mintában (csontvelő-biopszia) nem találtak gonoszokat. Persze ilyenkor mindig hozzáteszik, hogy a 4 fontos vizsgálatból még csak kettő fejeződött be és hogy persze az, hogy nem látjuk a gonoszokat, nem jelenti azt, hogy nincsenek.
De ettől függetlenül ez egy nagyon jó hír. És a korábbiaknak megfelelően ez azt jelenti, hogy a transzplant egyelőre lekerül a napirendről. Kicsit megkönnyebbülés ez nekem. Bár nem tudom pontosan miért. Hiszen a transzplant egy jóval megbízhatóbbnak mondott megoldást adna. Csak hát ezt a szegény donort, aki most lehetett volna, már annyiszor kockázatosnak nevezték az orvosok...
Akárhogy is, előre megyünk a fényes jövő felé. Folytatódik a kemoterápia. Ha minden stimmel tavaszra túl leszek a kemoterápiákon és vége lesz a kórházi kezeléseknek.
Rákérdeztem Dolgosnál, hogy mire is kell pontosan számítanom a kemoterápia folytatását illetően, mert hogy ő korábban azt mondta, hogy ha a rossz sejtszámok mögött nincs betegség, akkor lassabb terápiára számít a későbbiekben. Hát a kutyafülét. Mostani mondása szerint ő arra gondolt, hogy várhatóan lassabban fogok helyrejönni az egyes kezelések után, és várhatóan majd nem lehet velem tartani az "elvárt" ütemezést, mert több időt kell hagyni a szervezetnek, hogy helyrejöjjön. Szóval ők nem változtatnak semmin, mert a protokoll az isteni kinyilatkoztatás és azt kell követni.
Van itt egy másik hapsi, aki nemrég jött, AML-es. Vele beszélgettem múltkor a hűtőnél (nálunk a hűtő és a nővérpult a két szociális találkozási pont, egyébként nagyon elszeparálják egymástól a betegeket). Azt mondta, hogy negyvenéves fejjel nehezen tudja elfogadni, hogy ennyi különböző betegség típusra és különböző egyénre ugyanazokat a terápiás protokollokat alkalmazzák, és egyszerűen nincs meg a tudás itt ahhoz, hogy testre szabják a terápiát a beteg igényei szerint. Olyan ez, mint az autógyártás volt a Ford T-modell idejében. Minden T-modell fekete volt, mert az volt a leggyorsabban száradó festék.
Na hát ehhez képest ma már egy-egy autón kismillió dolog testre szabható. Egyszer biztos eljutunk a hematológia területén is ide.
Szóval folytatódik a kemó. Én meg várom itt a négy fal között. Tegnap elkezdték a testemet felkészíteni a kemóra. Merthogy a szer erősen savasít és savas közegben nem tud kiürülni elég gyorsan. Ezért lúgos víz csepeget egész nap belém, hogy jó lúgos legyen mára a szervezetem, amikor megkezdik a kezelést. A kezelés egy 24 órás methotrexát infúzióból és azt követően egy peg-aszparagináz infúzióból áll. Aztán már csak tablettákat kapok két hétig, majd megismétlik az egészet. Mindkét méregtípusból kaptam már a múltban, de külön-külön, ebben a kombinációban még nem. Meglátjuk milyen hatással lesz rám.
Tegnapelőtt délben egyébként hazamehettem és tegnap reggelig még otthon voltam egy picit, mert a doktornő, folyamatos könyörgésem alatt meghajolva elengedett egy napra. Lévén, hogy csak vártuk a vizsgálat eredményeit, semmi való történés nem volt.
Jó volt otthon. Bár ez már elcsépelt kifejezés, akkor is igaz. Fent aludtunk mind az öten a tetőtérben. Szép kis história ez is. A kölykök kitalálták még tavasszal, hogy ők felköltöznek a tetőtérbe. ezt akkor támogattuk is, mert így lehetőségünk volt a nyáron kifesteni a szobájukat. De annyira megtetszett nekik odafenn, hogy most, a fűtési szezon beköszöntével sem jöttek le. Halkan jegyzem meg, hogy nekünk szülőknek is jobb ez a megoldás, mert így a földön fejtett legók és mindenféle játékok a tetőtérben teszik pokollá a közlekedést, a nappali egészen használható. Amikor viszont múlt héten eljöttem a kórházba, úgy döntött Csirke, hogy ő is felköltözik a tetőtérbe, jobb lesz a gyerekekkel. Ezzel kiürült egy pár szoba odalent, ott már lekapcsoltuk a fűtést. Most, amikor én is hazalátogattam, végül én is a tetőtérben aludtam, mert ott voltak a legelfogadhatóbbak a feltételek. ÉS egyébként tök jó az, hogy mivel egy légtérben vagyunk a kölykökkel, ezért villanyoltás után még lehet egy kicsit beszélgetni velük.
Persze ez úgy totál megöli a házaséletet. Pontosabban csak megölné, mert a kemoterápia miatt tőlem mostanában legfeljebb csak annyi telik, hogy megsimogatom Csirke hátát. :-)
Hát igen, ez egy kicsit pikáns téma, de szerintem ugyanolyan része az életnek, mint az, hogy eszel vagy iszol. És igen, a kemoterápia beleszól a herék működésébe, ezért egyrészt a libidó csökkenését okozza, másrészt mivel a hímivarsejtek is gyorsan szaporodó sejtek (és a rákellenes szerek jórészt a sejtosztódást blokkolják), ezért azokat is kiiktatja, károsítja. Minden kemó gyógyszerre rá is van írva, hogy használata után legalább  6 hónapig kerülendő a gyermekgyártás.
Szóval jó volt otthon. Segítettem Csirkének megírni a pszichológia háziját. Jár erre a pszicho tanfolyamra, ahol minden előadás után kapnak házit. Erősen el van maradva a leányzó, de ő ezt még nem érzi kritikusnak.
Tegnap együtt jöttünk fel Pestre, ő jött egy előadásra én meg ugye a kórházba. Napközben itt volt velem. Jó volt beszélgetni. Ja, és tegnapelőtt este, amikor épp otthon voltam a kis családdal, na épp akkor született meg a kölykök első unokatesója, Robertó, Ő Csabi és Elisabet kisfia, akik Spanyolországban élnek, de az internet csodájának köszönhetően mindenről azonnal tudtunk. És hát persze kicsi, töpörödött, lila rondaság :-) született, de hát ilyenek voltak az enyémek is amikor megszülettek. Kicsik és csúnyák. De az anyjuk szép volt és az ő karjában csoda volt látni a kisbabákat. Na persze még most is szép, nem szabad félreérteni a dolgot, de akkor olyan piros, életteli, arca volt Csirkének is, mint ahogy most Elisabet ábrázatán is látszott. Nekem szerencsére megadatott a lehetőség, hogy mindhárom fiamat láttam megszületni és tényleg csodás élmény volt ott lenni. Bár tény, hogy sokat nem tudtam hozzáadni a folyamathoz. De talán annyit nem rontottam rajta. :-) Csirke azóta is emlegeti, hogy a műszer által rajzolt görbék szerint próbáltam megbecsülni, hogy milyen erős fájásai vannak, és ha a műszer nem lengett ki, kijelentettem, hogy nincs is fájása, közben ő meg alig bírta magát tartani, annyira fájt. :-) Jobban hittem egy műszernek, mint neki. :-) De így legalább láthattam, hogyan csutakolják le, takarítják ki az orrát és a száját, mossák le, és mérik. Centivel meg súlyra is és azonnal vizsgálják is, hogy minden reflexe rendben van-e. Emlékszem, hogy milyen gyorsan, szakszerűen, magabiztosan pakolta a bőgő kis testet egy helyről a másikra a nővér, és én mennyire meg voltam lepődve, hogy hogy meri azt a kis törékeny apróságot ilyen határozottan kezelni.
Ja, igen, ezek persze most csak visszaemlékezések, mert nem láthattuk, hogy hogy született Robertó, de gondolom nincs nagy különbség ezekben a dolgokban.

Na jó, egyelőre ennyit írok. Most már folyamatosan itt vagyok a kórházban egy ideig biztosan. A hétvégén várhatóan ágyhoz vagyok kötve, utána majd meglátjuk. Gyertek látogatni, ha tudtok!

Könyvek

2012-11-21 Szerda

Hoztam pár könyvet otthonról, amit Tőletek kaptam a kezelés elején aztán azóta vagy elolvastam, vagy beleolvastam, de felhagytam vele. Szeretném visszaadni ezeket, ne őrizzem őket. Otthon is rengeteg könyv van, és jobb ha nem keverednek el, mert sose lesznek meg még egyszer. (Hihetetlen, hogy egy 130 nm-es házban mennyit cuccot, ruhát, kacatot lehet felhalmozni)

Szóval az alábbi könyvek várnak jogos tulajdonosaikra (zárójelben a feltételezett tulajdonos):
1. Wass Albert: Funtineli boszorkány I. (talán Czangi?)
2. Faludy György: Pokolbeli napjaim után (Czangi)
3. Silo üzenete (Marci)
4. Ben MacIntyre: Cikcakk ügynök (?)
5. Ursula K. Le Guin összes szigetvilág története első kötet (Botyi)

Ha esetleg van ezeken felül olyan könyv, amit követelésként tartotok számon felém, kérlek jelezzétek.

Most még nagyon reggel van, ezért semmi kézzelfoghatót nem tudok írni. Remélem mielőbb túlesek a csípőlapát lyukasztáson és hazaengednek a kiértékeléséig.

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel

2012-11-20 Kedd

Na már megint bekerültem a szép fehér falak közé. :-( Most egyszemélyes lakosztály jutott nekem, ami jó, mert nem zavarok senkit és nem zavar senki, valamint mert be lehet hozzám jönni az erkélyek felől is, de rossz, mert egyedül vagyok és nincs kivel beszélni. Ráadásul ide kerültem a folyosó elejére, pont a nővérekkel szembe. Ami jó, mert mindig hallom ha itt van a doktornő, de rossz, mert bármikor betoppanhatnak, nem lehet előre tudni hogy ki mikor nyit be (a folyosó végi szobák esetében lehet hallani, ha jön valaki és végigvonul a folyosón).
A szobaszámom a 108-as. Talán itt még nem voltam korábban, de ki emlékszik már mindenre...

Amúgy a megszokott átlagos kis fehér szoba. Valahogy itt picit nagyobbra szabták a fürdőszobát (a kétágyasokhoz képest biztosan). Valamelyik előző tulajdonos már egészen korrekt kéklámpa-fojtást helyezett fel, ezért nem éltem az alufóliás megoldásommal. Hihetetlen, hogy erre a problémára a betegek találnak ki és szerelnek fel egyedi barkács megoldásokat és a kórház, meg annak üzemeltetése meg sem próbálja helyre hozni ezt a tervezési hibát.
Ja, lehet hogy nem mindenkinek tiszta miről is beszélek. Van a szobában az ágy végében, a plafonon egy kék színű lámpa, ami csak éjjel kapcsolódik fel. Viszont ennek a lámpának a fényereje olyan, hogy igen nehéz aludni mellette (kb. egy 30-40 wattos izzónak tudnám megfeleltetni). Kicsavarni sajnos nem lehet. Ezért a nyugodt alvás érdekében ki szoktuk iktatni. Az én megoldásom egy alufólia-betét az izzó és a lámpabura közé, itt egy fehér papírburkolatot applikáltak takarásul.

Orvosi témákról nem is tudom mit írjak, mert a doktorok fejéből nyerhető mondások úgy változnak, ahogy egy lány váltogatja a ruháit (ez plágium persze, Katy Perry-től lopva - Hot n' cold). Egy hete Dolgos főorvos még arról győzködött, hogy mégsem akarnak megtranszplantálni azzal a német donorral, ehhez képest tegnap a doktornőm azzal fogadott, hogy ugye tudom, hogy januárban transzplantálnának? Átbeszéltük a dolgot és abban maradtunk, hogy egyeztet a a fél világgal, hogy most akkor mi van az én ügyemmel és legközelebb akkor jön vissza mondással, ha az tuti fix. Szóval most éppen várok mondásra, de a hetedik kezelési ciklusnak akkor is nekiállnak, függetlenül attól, hogy lesz-e transzplant.
Na hát pont ez volt az, ami ellen egy pár héttel ezelőtt erősen ágáltam. Hogy úgy álljunk neki megint szétbombázni engem, hogy tudnánk, hogy mi a fene a helyzet és lehet, hogy utána küldenek is transzplantra. De már belefáradtam az állandó harcba. Erre mondja Csirke azt - jogosan -, hogy a kórházi lét megváltoztatja a tudatot. Otthonról úgy gondoltam, hogy addig nem jövök be, míg nem véglegesítik azt, hogy mit akarnak és hogyan. Innen viszont már inkább túl akarok lenni ezen az újabb cikluson. Tudom, hogy a transzplant lenne a legjobb megoldás (legalábbis ezt mondják, de ennek cáfolatára is vannak példák), mégis kezdem úgy érezni, hogy túl szeretnék lenni már ezen a 10 cikluson, hátha utána már békén hagynak és élhetem a rendes és normális emberek életét.

Ez vissza is kapcsol abba az állapotba, hogy milyen jó is volt otthon másfél hónapig. Ekkora szabit soha nem vettem ki még. Soha nem voltam ennyit még a családommal, nem láttam, hogy hogyan élnek igazán, nem voltam benne a napi problémákban én is nyakig. Valami csodálatos érzés tölt el most, ha hazagondolok és előszedem az érzéseket, amiket akkor jól elraktároztam magamban. Hogy milyen volt az enyedi piacon, hogy fel s alá jár Muci gurulós bevásárlókocsijának a kereke. No meg, hogy kifolyt a savanyúságok leve Enyedtől Debrecenig. És voltunk Gottwaldban úszni a kölykökkel, máskor pedig legóztam rengeteget Zétivel és Bendzsivel. Meg hogy ástam a kertben és jó volt az idő, csak tüzet csiholni tudtam nehezen, mert minden fám át volt nedvesedve. No meg még ezer más ilyen kis gondolat jön föl, és erre mondja az ember összefoglalóan azt, hogy jó volt otthon.

Visszaugorva a gyógyuláshoz, ma állítólag kanült kapok és holnaptól indul a kezelés. Transzplantálásom sorsa meg majd valamikor eldől. Addig is ülök itt az ágyamban és pötyögöm nektek a gondolataimat. Aztán arra gondolok, hogy az emberek kinyitják és beleolvasnak és tetszik nekik vagy épp nem tetszik, de legalább gondolnak egy kicsit rám és tudják, hogy mi is van velem. Persze ez sokat nem segít rajtam, de ha lesznek emberkék, akik hasonló helyzetbe keverednek, nekik talán tanulságos lesz amit leírok.

Az orvosok agya nem jár, amíg nem vagyok itt.
Amíg otthon voltam, az orvosok elérhetetlenek voltak, a nővérek nem tudtak semmit és hetekig nem lépett előre az ügy. Amióta itt vagyok felpörögtek az események, naponta kétszer-háromszor változik a státusz. Az aktuális mondás szerint mégsem elég jók a sejtszámaim. Pontosabban elég jók a normális élethez, de nem térnek vissza azokba a tartományokba, ahol a legtöbb ember sejtszámai vannak. A sejtszámoknak a közel másfél hónapos szünet alatt vissza kellett volna térniük a normális szintre.
Dolgos főorvos (mert megint ő magyarázott, de most a Sipos doktornő is itt volt, ezért biztos nem mennek aszinkronba) azt mondta, hogy ezt két dolog okozhatja. Egyik lehetőség, hogy nincs betegségem, de kevés a vérsejteket képző sejt a csontvelőmben. Ez a kemoterápia miatt alakul ki. Ha ez a helyzet, akkor nem kockáztatják meg a transzplantot, marad a kemoterápia, de kíméletesebben, lassabban, hogy ne sérüljön többet a csontvelő.
A másik lehetőség, hogy a betegség kiújult a csontvelőmben. Ekkor a kiújulás valószínűleg már egy más, erősebb betegségtípust jelent és javasolni fogják a mielőbbi transzplantot.
A kettő közül persze az első a jobb eset, de az is nehéz. És ha az első lenne a valóság, akkor megint felmerül a Meddig még? kérdése, azaz hogy tényleg van-e értelme folytatni a kemót?

Ma ugyan megkaptam a kanülömet, de nem fogjuk használni addig, amíg a fentiek el nem dőlnek. Azaz mégsem állnak neki a kemoterápia újabb ciklusának.

A fenti kérdést csontvelő-mintavétellel tervezik eldönteni, ami holnap történne meg és kivételesen nem a szegycsontból, hanem a csipőlapátből történne, mert onnan jobb minta vehető.

Vissza a fehér falak közé

2012-11-16 Péntek

Ma sajnos eszébe jutottam az orvosoknak/nővéreknek és tudatták velem, hogy hétfőn szívesen látnának a körükben a kezelés folytatása céljából. Pedig vagy ötször próbálkoztak elérni a mobilomon, ami le volt némítva. De megadtam nekik Csirke számát is és Csirke felvette... Én azért voltam néma, mert jól megérdemelt délutáni szunyókálásomat töltöttem az emeleten kismaccsal, és nagyon nem akartam a telefon hangjára ébredni. Akárhogy is, előkaparták Csirke számát és valahogy mégis utolért engem az üzenet. Pedig olyan jó lett volna tudatlanul örülni még a hétvégének...
Arról nem mondtak semmit, hogy pontosan milyen kezelés is indulna hétfőn, az viszont biztos, hogy ki akarom élvezni még ezt a hétvégét mielőtt guillotine alá teszem a nyakam. (persze képletesen)

Elúszott a transzplant

2012-11-12 Hétfő

Most beszéltem a Dolgos doktorral és még frissiben leírom azt, amit megtudtam. Sajnos nem jó hír, be kell menjek kezelődni.

Azt mondta a doktor, hogy mégsem javasolják a transzplantálásomat ezzel a donorral, mert a transzplant utáni másodlagos immunbetegségek (GVHD) ereje nagyon veszélyes lehet. Veszélyesebb, mint amennyire a betegségem veszélyes. Ezt a donor és az én immunrendszerem alaposabb összevetése alapján tudták csak megállapítani, ezért tartott ennyi ideig a döntés meghozatala.
Elmondta azt is, hogy az eltérés mértéke olyan (egy A-locusban és két D-locusban térek el a donoromtól), ami alapján már be szoktak vállalni transzplantációt, amennyiben a beteg állapota és a betegség azt feltétlen szükségessé teszi. De esetemben úgy ítélik meg, hogy jobbak a túlélési esélyeim a kemoterápia folytatásával, befejezésével. (Említette, hogy hasonló eltéréssel épp most transzplantálnak egy hölgyet, de az ő alapbetegsége sokkal veszélyesebb, mint az enyém, ezért a transzplant nélkül félő, hogy nem élne sokáig.

Persze az én donorkeresésem nem áll le, vagy ha valamilyen okból romolna a helyzetem (például újra előjönne a betegség valamikor a jövőben), akkor még dönthetünk e donor felhasználása mellett (feltéve, hogy más addig nem "használja el").

Hát erre végképp nem számítottunk. Azóta beszéltünk Csirkével és lényegében nincs más választásunk, mint lemondani a Prágai kiruccanásról (egy ideje már gondolkoztunk azon, hogy kettesben kimenjünk Prágába egy hétre). Így talán van esély arra, hogy karácsony tájára visszajöhessek és itthon karácsonyozhassak.

Szóval folytatódik a kemoterápia. Ha minden jól megy, tavaszra lenyomhatom a maradék négy ciklust és akkor vége a kórházi kezelések sorozatának.

Találkozó

2012-11-11 Vasárnap

Amikor itthon vagyok sokkal nehezebben veszem rá magam a blogírásra, a kölkök is állandó elfoglaltságot adnak és mindig akad valami tennivaló a ház körül.

Amiért most mégis "tollat ragadtam", az leginkább az osztálytalálkozóm, ami épp tegnap este volt a középiskolai osztályommal.
Sajnos pont a héten hunyt el az akkori osztályfőnökünk. Zoli (ofő) nagyon sokat jelentett nem akkoriban, egyfajta második apai énként követtem a szavait, és próbáltam tanulni belőlük. Tőle lehetett is, igazán nagyszerű ember volt, akiről mind a mai napig nem tudom, hogy tudott munka és család mellett még zenekart szervezni és társadalmi életet élni. A középiskolában mi voltunk az utolsó osztálya, utána felhagyott a tanítással és SAP tanácsadókét dolgozott Pesten. Többször is összefutottam vele, amikor mindketten vonattal ingáztunk és megmaradt a jó kapcsolat. Az utóbbi időben inkább a párjával, Lujzával találkoztunk, mert szó volt róla, hogy esetleg Bendzsi hozzá ment volna a Vaszaryba (Lujza ugyanis tanítónéni). Lujza és Zoli mindig együtt gondolkoztak, jól kiegészítették egymást.
Nem akarok azokkal a sablon szövegekkel élni, amiket egy egy haláleset kapcsán használnak, hogy: mély fájdalommal, meg tragikus hirtelenséggel, satöbbi. Egy biztos. Zoli élt, velünk volt, alkotott és példát mutatott. Hiányozni fog.
Papa csak annyit mondott, hogy "Ennyi az élet". És igen, élünk, dolgozunk, tekerjük a mókuskereket, neveljük a gyerekeket, aztán történik valami, vagy épp nem történik semmi különös, de mégis egy ember kiesik a képből. De a kép mozog tovább, nem áll meg, nem is állhat meg egy szereplő kiesése nyomán. Az élet megy tovább, tekeredik a filmszalag. Egyes emberek, akik valami nagyon kiemelkedőt alkottak, helyet kapnak a történelemkönyvekben, de az átlagember csak a családja és barátai emlékezetében él tovább és az idő vasfoga onnan is lassan kitörli. El kell fogadnunk, hogy múlandók vagy és múlandó jóformán minden, amit teszünk vagy alkotunk.

Na mindegy, mielőtt filozófiai mélységekbe ragadtatnám magam, inkább témát váltok.
Tegnap volt az osztálytalálkozó és nagyon jól sikerült. Gépet nem vittem magammal, így fényképeket most nem tudok mutatni, de nagyon érdekes volt látni a "megemberesedett" arcokat ennyi év után. Mivel az előző találkozón - ki emlékszik már miért? - nem vettem részt, most 16 év után láthattam újra a csapatot. Nagyon érdekes volt hallgatni az emberek élettörténeteit, ki hogyan küzdött és mivé vált. Itt a saját osztályomon is láthatom, hogy nem feltétlenül azok az emberek lesznek "sikeresek", akiknek jól ment a tanulás. Az élet teljesen más képességeket vár el, mint amik a tanuláshoz kellenek. A középiskola követelményei a diákok egy részében megfelelési kényszert, másokban lázadást indukáltak. De a továbbtanulásban vagy az életben már nem kell megfelelni senkinek, és ezért lázadni sem nagyon lehet. Ott már csak saját magadnak kell megfelelj és saját magadat kell motiváld. Más világ más szabályokkal.
Ebből csak azt hoztam le magamnak (amit eddig is tudtam), hogy nem szabad túl sokat várjak a gyermekeim teljesítményétől az iskolában. Persze tanuljon meg minden alap dolgot rendesen és ne húzzák meg semmiből, de nem azon múlik a dolog és a sikeresség, vagy inkább a boldogság megtalálása, hogy hányast kapott környezetből. Jobb ha ekkor inkább kiéli magát (játszik, lázad, határokat feszeget) és legfeljebb csak az utolsó években hajt a jobb jegyekért, amik a továbbtanuláshoz kellenek.

A jelenlévők közül viszonylag sokan váltottak egyetemet/főiskolát és fejeztek be végül az eredetitől teljesen eltérő iskolákat, vagy esetenként még mindig küzdenek a tanulással. EZ talán arra utal, hogy mennyire nem voltunk tisztába a saját képességeinkkel és a különféle munkák elvárásaival, amikor képzést/szakmát választottunk. Attól tartok, hogy egyébként ebben még mindig nehéz a helyzet, 17 évesen az embernek lövése sincs a különféle állásokról, szakmákról.

Akárhogy is, jó volt együtt lenni, beszélgetni, hallgatni az ezeréves sztorikat. Rég volt, szép volt.

Egyébiránt a betegségemben megint nagy dilemmával küzdök. Az az infó jött a kórházból (persze megint nem a doktornőtől, hanem csak közvetve, a nővéreken keresztül), hogy valószínűleg már nem lesz transzplant alkalom decemberben és az átültetés januárra tolódik. Ezzel párhuzamosan megkértek arra, hogy várhatóan szerdával feküdjek be újra, hogy a köztes időszakban (karácsony előtt) még lezavarjanak egy kezelési ciklust.
Ez gáz. Titkon reméltem, hogy csak valami bürokratikus elakadás van a gépezetben és ha a doktornő utána néz a dolgoknak, akkor minden megoldódik. Ehelyett már tiszta, hogy nincs hely a transzplanton, ezért várnom kell. Az orvosok azt mondják, hogy nem szabad túl sokat várni kezelés nélkül, mert újra előjöhet a baj.
Korábban is azt mondtam, hogy nem akarok egy szóra beleugrani egy újabb ciklusba és ehhez egyelőre tartom magam. Félek a kemótól, mert látom már, hogy mit művel velem. Az emésztésem továbbra sem üzemel kielégítően. És sorolhatnám azt a sok hatást, amit még észlelek magamon (persze remélem a többségük idővel rendeződik).
Holnap talán beszélhetek a Dolgos főorvossal és közelebb kerülhetek az álláspontjuk megértéséhez. Amit ki kell mondani, hogy Dolgost meggyőzni biztosan nem fogom tudni a magam igazáról, csak azért hallgatom meg, hogy jobban tudjam milyen veszélyt vállalok.

Mára talán ennyit, megrekedtek a szavak, pedig biztos volna még mit mesélni.

Képek

2012-11-05 Hétfő

Talán még ilyen nem is volt, de ma két bejegyzésem lesz, mert úgy gondoltam jobb külön bejegyzésbe szedni az enyedi kirándulás képeit.

Bendzsi és Zéti párnacsatája

Bendzsi, a viziló

Úton a hasadék felé

Már majdnem ott vagyunk..

Csoportkép az első hídon

Séta a kőfalak között a patak partján

Útban vissza a parkolóhoz

Egyetlen, különleges és pótolhatatlan házisárkányunk

Baluék egyik nap zöldségszobrokat készítettek a suliban

Kismacs és Muci macskája. Nem sokkal kisebb Zétinél, de nagyon nyugis, jól bírta a nyaggatást.

Apuka sírja a díszítés után

Balu szerezte be a gyertyák egy részét a megtakarított pénzükből, majd hárman együtt, Anyuka segítségével feldíszítették és sokszor újragyújtogatták, ha elfújta valamelyik gyertyát a szél.

Telnek a napok

2012-11-05 Hétfő

A csütörtöki sárgombócos temetődíszítés után a pénteki nap délután találkoztunk Rékáékkal. Réka Csirke barátnője, volt gimnáziumi osztálytársa. Kecelen élnek most, de a Világításra ők is hazajöttek Enyedre. Ott is nagy a család, 4 gyerek van, Saffi, Boti, Huni és Csenge. Szerencsés módon a 3 nagyobb gyerek párban épp összeillő korban vannak a mieinkkel. Ez alatt azt értem, hogy Szaffi nagyon jól megérti magát Baluval, Boti együtt lógott Bendzsivel, Huni és Zéti pedig együtt vihogták végig a délutánt.
Érdekes azért is, mert a párok szinte pillanatok alatt egymásra találtak. Persze a legkisebbek álltak össze legelőbb, aztán szép lassan a két család két csapata helyett 3 pár alakult ki.

Rékáék legkisebbje, Csenge, el is aludt a múzeumozás közben, így ő kimaradt a muriból. Egy ideig az apja vállán szendergett, majd amikor felmentünk a sportpályára, a földön folytatta.

Huni és Zéti, két tojás a múzeumban:

Én meg persze Jánossal álltam párba. Adott egy fontos ötletet. Mégpedig azt, hogy elhozza a család biciklijeit Enyedre, amikor ide jönnek és ezért több lehetőségük van a környéket járni. Ezzel már régebben is foglalkoztam, aztán valahogy elmaradt a dolog, de most én is akarok venni Behemaci tetejére tetőcsomagtartót és biciklitartókat, hogy legközelebb, ha Enyedre megyünk, elvigyük a bringákat magunkkal. Most is nagyon akartam kimozdulni, de Enyeden már nemigen van látnivaló, az autót nehéz használni a rossz utak miatt.

A kölykök nagyon szerettek együtt játszani, és nem sokkal az elválás után már leveleket fogalmaztak társaiknak. Balu írt Saffinak, Bendzsi Botinak, Zéti pedig elmondta, hogy mit szeretne leíratni velünk Huninak. Majd nemsokára összeszedjük ezeket és elküldjük levélben. Rékák is biztos örülni fognak neki.

Pénteken még meglátogattak este minket Hajnalék, akikkel régi lezáratlan témái vannak az enyedi családnak. Lett is belőle parázs vita, eredménytelenül. Egyik fél sem látja a másik igazát, személyes sérelmeket hánytorgatnak fel a kompromisszumkeresés helyett.

Szombaton aztán összepakolás volt teljes erővel, majd délután útra keltünk hazafelé. Megint Piróéknál aludtunk Debrecenben. Azért keltünk végül már szombaton útnak, mert tartottunk a vasárnap délután budapesti forgalomtól. Így elkerültük azt, mert már vasárnap délben Pesten voltunk és akkor még nem volt vészes a forgalom. Piriék nagyon kedvesek voltak, és ezúton is szeretném megköszönni, hogy fogadtak és etettek minket, meg hogy elviselték ezt a zsivány társaságot.

Vasárnap Papáénál ebédeltünk és hazajőve már csak fürdetés és meseolvasás volt. Ma viszont elmentem a kórházba okosodni. Eredetileg a doktornő csak telefonhívást kért tőlem, de úgy döntöttem, biztosabb, hogy ha személyesen jelenek meg. Így talán jobban láthatom, mit is akar tőlem. Hát sokkal nem lettem okosabb az egyszer biztos. Elmondása szerint a múlt hetet ő is szabin töltötte (Akkor meg minek akart behívni eredetileg múlt hétre?), és most fog csak rákérdezni, hogy mikor mehetek végre transzplantra. Még annyit mondott, hogy ha a transzplant nem oldható meg idén, akkor mindenképp szeretne indítani egy kemoterápiás ciklust. Holnap hívom, hogy van-e újabb hír. A fene se tudja mi lenne nekem a legjobb, mert ha decemberi az időpont, akkor lőttek a karácsonyomnak, ha viszont januárra esik, akkor nem tudom, hogy engedjek-e az orvosi akaratnak és vessem-e alá magam egy újabb kezelésnek.

Eső és hideg

2012-11-02 Péntek

Eljutottunk lassan a hét végéhez. Mozgalmasnak éppen nem nevezném a napjainkat, mert jobbára beszorított minket az eső és a hideg a négy fal közé, de alapvetően jó itt. Hozzá kell tennem, hogy Csirkének ez az igazi "otthon", itt tudja nagyon elengedni magát. Ahogy ő mondja, mindenhol máshol (még a kirándulások alatt is) rajta van a család élelmezésének, ellátásának, öltöztetésének felelőssége. Ezt viszont itt átveszi tőle Anyuka, Muci és Cini, ő pedig koncentrálhat a semmittevésre. :-) És szó se róla, ezt is teszi.
Lényegében Csirke a nagy kerékkötője most a kimozdulásoknak, mert ő olyan jól el van a fűtött szobában, ahol kinyalják a fenekét, hogy nincs kedve kimenni a hidegbe.
Hát szó se róla, hideg és eső jutott nekünk most bőven. Amikor előzetesen nézegettük az időjárás-jelentéseket, nem számítottunk arra, hogy időközben ennyire téliesre fordul az időjárás. Hoztunk mi meleg cuccot bőven, de inkább csak azokat az őszi fajtákat. A kemény télhez való cuccok otthon maradtak. Márpedig négy fokban, esőben kalandozni a városban, az már téli cuccot igényelne. Ezért húztuk magunkra sorban a rétegeket, hogy ne fázzunk.
Hétfőn és kedden a suliba menésen kívül lényegében itthon ült a csapat, csak mi ketten Csirkével indultunk el délután felé kóborolni Enyeden. Enyedet már persze ismerem valamennyire, de mindig csak itt a belső részen mozogtam. Elindultunk hát várost nézni, mentünk amerre a lábunk vitt. Sok szépet, újdonságot nem láttunk, hacsak egy fekete gombolyagnyi kölyök kutyát nem, valahol egy lámpaoszlop sárga fényénél a ködszitálásban. Mondanom se kell, Csirke mindjárt beleszeretett és vitte is volna haza, de a meggyőztem, hogy menjünk vissza másnap, nézzük meg napfénynél is, mert bár tényleg igen romantikus itt a halogén izzó alatt a szemetes kukák társaságában, de valamivel mégiscsak többet látnánk belőle napfénynél. Főleg, hogy egy perccel előtte egy arra bujkáló macskát még kutyakölyökként azonosított.
Hozzá kell tennem, azóta se kerestük fel a helyet. Ez persze nem akadályozza meg Csirkét és Bendzsit, a két főkolompost, hogy minden négylábúba megint beleszeressenek és akarják hazavinni. Láttunk kutyákat azóta Vitézmihályon és a Tordai hasadéknál is, mindkét esetben nagy volt a szerelem.
Szóval hétfőn-kedden bezárkózás, szerdán kirándulás, csütörtökön piacozás volt a fő program. Őszintén több kirándulást terveztem a hétre, de hét ezt engedte meg az idő, ilyen szerencsénk volt most.

Szerdán hosszas nyavalygásom után hajlandó volt a főnökasszony is kimozdítani terebélyes hátsóját a kanapéról és elindultunk a Tordai hasadékhoz. Azért oda, mert a gyerekek még nem voltak ott és Balu kérte, hogy már annyiszor hallott róla, végre nézzük meg. Persze előtte este végig kellett hallgatnom a standard, enyedi "ne-menj, ne-mozdulj, ne-csinálj-semmit, mert veszélyes" szövegeket. Ebben Muci a legerősebb, mert ő soha nem megy sehova a piacon túl, mert az már a Mars, tele van földönkívüliekkel és mindenféle veszélyekkel. És egyébként is csak nyolcvanassal szabad menni (max nyolcvannal vezetni), mert úgy csinálta Gabitata is mindig és mindig eljutottak mindenhova sietség nélkül és nem késtek el sehonnan. És ne menjünk a Hasadékba, mert ott csúszósak a kövek és amúgy se lehet végigmenni és minden úgyis sáros, locs-pocs. Majd meglátom!
Már elnézést, hogy ezzel traktállak Titeket, de ezeket mindig végig kell hallgatnom, amikor valamit csinálnék Enyeden. Márpedig én nem azért jövök el 600 kilométert otthonról, hogy csak nézzem a falakat.

Hát ezekhez a fanfárokhoz kapcsolódott Csirke kisasszony is, aki csak azzal a feltétellel volt hajlandó elindulni, hogy bemegyünk Pistáékhoz is Vitézmihályra kutyát simogatni. Ezt könnyedén bevállaltam a kirándulásért cserében. A Hasadékra vezető úton végig hallgattam Anyukától, hogy rossz fele megyek és már biztos Tordára visz az út már rég el kellett volna szerinte térjünk balra és ennyire nem is volt rossz az út. Jó rég jártam már itt, de azért nekem rémlett, hogy jófele megyünk és azt is tudtam, hogy az útfelszín olyan, amilyen. Végül megérkeztünk és én magamban mosolyogtam, hogy diadalt arattam a sok visszahúzó, akadályozó tényező felett. Nagyon szép időnk volt, valamikor dél körül értünk ki. Addigra már tiszta volt az idő és a szikrázó napsütésben közelítettük meg a hasadékot. Fent parkoltunk, ahol már várt minket egy nagy fehér pásztorkutya, bottal a nyakában, jött kuncsorogni valami finom eleséget. Mi neki is láttunk szendvicsezni és mivel neki is jutott néhány morzsa, jött utánunk szorgalmasan. A gyalogút nem volt kijelölve,  ezért lényegében toronyiránt indultunk el a hegyről. Hamar meg is érkeztünk a Hasadék lábához. Szerencsére a szép idő ellenére akkor még alig volt ember és bár mindenhol ki volt táblázva, hogy a hasadék megtekintése fizetős (két lej gyerekeknek, négy lej felnőtteknek), a díjszedők nem álltak kint, megúsztuk a fizetést.
A szép napsütés sajnos nem ér el a két kőfal közé, ott kissé hűsebb világ fogadott minket, de nagyon szép volt a sok sárga falevélen sétálni, ahol a fák mindenféle élénk színekben pompáznak. Szép volt a táj és jó volt kirándulni. Ezen a megszentelt helyen jutott eszébe Csirkének, hogy közölje velem, hogy mennyivel jobb lenne most Mucinál a kanapén segget növeszteni a melegben, mint itt a hidegben sétálgatni. Ez a megjegyzés nagyon komoly nyomot hagyott bennem, ahogy mondani szokták, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Szóval ízlések és pofonok nagyon mások és ugyanazokat a pillanatokat nagyon másképp tudjuk megélni, mi emberek.

Aztán persze bementünk jó mélyen a hasadékba, szinte már kibukkantunk a túloldalán, de addigra elegünk lett a sziklafalon kapaszkodva botorkálásból, mert az ösvényt elég durván faragták ki a sziklafalból és a négyévesnek erősen fárasztó volt ott küzdenie magát előre, a harmincnégy évesnek meg erősen fárasztó volt vigyázni a négyéves biztonságára. Szerencsére ép bőrrel megúsztuk a kalandot. Hazafelé Torockón keresztül jöttünk, ahol vizet vettünk fel és meglátogattuk Jóska bácsit és Bogár nénit. Nagyon kedvesek voltak, kaptunk szőlőt és zsíros kenyeret hagymával, ami nagyon jól esett a megfáradt csapatnak.

Tegnap, csütörtökön piacoztunk, majd kimentünk a csöpögő esőben gyertyákat gyújtani a család sírjain a református temetőben. A gyerekek számára ez inkább gyertyagyújtós buli, mint a megemlékezés napja, de tény, hogy így szívesen csinálják. Balu egész héten már a gyertyavásárlás lázában égett. Mindenki jó sáros és szutykos lett. Találkoztunk a temetőben Gitta néniékkel és Hajnalékkal is, legalább láttuk egymást, ha már oly ritkán hazalátogatunk. Majd teszek fel képeket is, de itt túl bonyi lenne megoldani a képek gépre juttatását, mert kábeleket nem hoztam. Nekem nagyon tetszett Apuka sírja, Baluék szépen feldíszítették. Mondanom se kell haza már három sárgombóc érkezett, be se jöhettek, még a lépcsőn levetettük velük a csizmájukat és idebent a nadrágjukat. Szegény Anyuka aztán órákon át vakarta le a sarat a cipőkről, csizmákról.

Ma egyelőre semmi egetverő nem történt. Még filozofálunk, hogy közvetlenül menjünk haza, vagy aludjunk meg Debrecenben. Félünk, hogy sokan lesznek vasárnap az úton.